1848. március 15-én a Tizenkét pontból rögtön az első követelte a sajtószabadságot, a többi alapvető forradalmi követelés mind csupán ezután következett. Pesten aznap csak a polgári sajtószabadság elvét mondták ki, annak törvénybe foglalása hosszabb folyamat eredményeként történt meg: április 11-én hirdették ki az uralkodó által is szentesített 1848. XVIII. törvénycikket a sajtószabadságról, mely lényeges fordulatot jelentett azzal, hogy szakított az előző ellenőrzési felfogással és gyakorlattal, vagyis a vasszigorú cenzúrával.

E jeles nappal kapcsolatosan Kozma Imre apostoli protonotárius, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke a következő gondolatokat fogalmazta meg:

„A megszólaló a szaváért, a hallgató a csöndjéért felelős. S mindkettő együtt is, mert a megszólaló el fog hallgatni, s ebben a csöndben lemérheti elhangzott szavainak súlyát, vagy súlytalanságát, a hallgató pedig meg fog szólalni s szavában mérheti le, hogy csöndje felkészítette-e erre a megszólalásra. A szó nyílvessző, mely célba talál, vagy célt téveszt, de sokszor bumerángként is viselkedik, mert visszaüt a megszólalóra. A szó, amit kimondunk, leírunk, sőt, amit elgondolunk magunkban, életalakító, csak nem mindig tudunk a hatásáról. Nem mindegy, hogy milyen szót mondunk ki, melyik szót hallgatjuk el. Egyáltalán, hogy beszélünk-e emberhez méltó nyíltsággal, értelemmel és szépséggel vagy fecsegünk.

A szó szellem. Nincs jogunk pongyolán, fölkészületlenül, önkényesen kimarkolni egyet a szavak hatalmából, mert a szókincs nemzeti vagyon. Jól gondolja meg tehát, hogy ki s miért nyúl bele a kincsbe. Igaz, hallgathat is, bár ha jól megfontoljuk, a csönd is – egyre fogyatkozó – nemzeti vagyonunk.

Hogyan beszéljünk felelősen? Tartalmatlanul soha, készületlenül sem. Tisztázott nyelvi fordulatokkal éljünk, képekkel, ne képzavarokkal. Legyen helyén mondatainkban az alany és állítmány, s ne tobzódjunk a jelzőkben, jelezzünk csak. Merjük keresgélni a szavakat, merjünk ráhagyatkozni képességünkre. Nem a látványos sok kell belőlünk az embereknek, hanem az a kevés, ami vagyunk, de az kiművelve, kiélesítve, nagyon emberien, nagyon őszintén.”