„A neves utazó személyében nyelvtudóst, a tibetológia tudományágának megalapítóját, a magyar őshaza elszánt keresőjét is tisztelhetjük” – mondta bevezető gondolataiban a rendezvény előadója, Árva Ferenc földrajz- történelem szakos tanár, a civil szervezet elnökségi tagja a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ és Könyvtár kiállítótermében.

Csoma Sándor Erdélyben, a háromszéki Kőrösön, egy elszegényedett kisnemesi család hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Élete végéig tartó tanulmányait szülőfalujában kezdte meg, majd édesapja Nagyenyedre, a Bethlen Kollégiumba küldte őt. Ott a latin, illetve az ógörög mellett a francia és a német nyelvet is elsajátította, a hétéves „akadémiai” képzés során pedig filozófiát és teológiát is tanult. A kötelező tanulmányokon túl földrajzi, történelmi, filológiai könyveket is olvasott.

A magyarság őstörténete, a magyar nyelv eredete körül akkoriban kibontakozó vita magával ragadta, s megfogadta: fényt derít a vitatott kérdésekre. Felkészülésként a nagy feladatra az akkor már többek között héberül, románul, és angolul is beszélő fiatalember a nagyhírű göttingenii egyetemen tanult három évig, itt sajátította el az arab és a török nyelvet.

Papnak készült, de élete céljának azt tekintette, hogy felkeresi Ázsiában a magyarok őshazáját, amihez néhány támogatót is szerzett. Még mielőtt nekivágott volna a hosszú útnak, több szláv nyelvet és az ószlávot is megtanulta.

A Balkánon át jutott el Konstantinápolyig, de a várost egy járvány miatt nem tudta megközelíteni, ezért hajón Alexandriába utazott tovább. Itt is pestisjárványba ütközött, s kényszerűségből Szíriába, onnan arab viseletben, egy karavánhoz csatlakozva Moszulba, a Tigris folyón csónakkal Bagdadba, majd innen 1820 októberében Teheránba ment. 1821 márciusában, immár Szkander bég néven, perzsa ruhában utazott tovább a háborúk dúlta Belső-Ázsia felé. Hosszú és kalandos útján a Hindukus hegyláncon átkelve 1822-ben érkezett Kabulba, majd Kasmír felől eljutott a nyugat-tibeti Ladakh királyság székhelyére, Leh városába.

A következő éveket Csoma Zanglában, a phuktali kolostorban és Kanamban töltötte. Tibetet elhagyva 1831 májusában érkezett meg Kalkuttába. A következő években Molla Eszkander Csoma a Mulk-i Rúm (Európából való Csoma Sándor írástudó) névre kiállított okmányokkal bejárta Észak-Bengáliát. 1842 tavaszán újra elindult Lhászába, abban reménykedett, hogy a magyar őstörténetre vonatkozó anyagokra bukkan. Útközben maláriában megbetegedett – mások szerint aszkéta életmódja gyengítette le -, és április 11-én Dardzsilingben meghalt, itt is temették el.

A buddhisták által a „nyugati világ bódhiszattvájaként? (szó szerint Megvilágosodott Lény, aki a jövőben Buddhává válik) tisztelt Kőrösi Csoma munkássága felbecsülhetetlen értékű a keleti nyelvek és kultúrák megismerése során.

Tiszteletére a Magyar Földrajzi Társaság Kőrösi Csoma Sándor-emlékérmet alapított, amelyet négyévente ítélnek oda.