„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként” – írja Kosztolányi Dezső Ábécé a nyelvről és lélekről című munkájában.

A Földön létező nyelvek száma körülbelül 6000-7000, viszont ezek közül jóval kevesebb azoknak a száma, amelyek államnyelvként is jelen vannak, illetve amelyek beszélőinek száma meghaladja a százezret. A globalizációs tendenciák miatt egyes nyelvészeti becslések arra utalnak, hogy ezeknek a nyelveknek több mint 50%-a olyannyira veszélyeztetett, hogy 100 éven belül teljesen eltűnnek. Az UNESCO által létrehozott „Veszélyeztetett nyelvek atlasza” szerint a magyar nyelvváltozatok közül egyedül a csángó-magyar nyelvjárás tartozik a súlyosan veszélyeztetett nyelvek közé.

Anyanyelvünk és identitásunk szoros összefüggésben áll egymással, merthogy a nyelv nemcsak a kommunikáció elsődleges eszköze, hanem az ember kognitív felszereltségének része, ennek következtében egész mentális tevékenységünk, így az identitás kialakulása is a nyelvvel, a nyelv közvetítésével zajlik. A nyelv ezen túl fontos közvetítő szereppel is bír, hiszen segítségével adhatjuk át tudásunkat múltunkról, tudományos eredményeinkről, kultúránkról, amelyek szintén fontos részei identitásunknak.

Február 21-e, az anyanyelv világnapja együttgondolkodásra is sarkall bennünket: Mit jelent számunkra az, hogy magyar az anyanyelvünk, és vajon mit tehetünk azért, akár csak mindennapi életünk során, hogy egyik legfontosabb kulturális értékünk, társadalmunk és magyarságunk egyik alapja megőrizze életképességét?